A villamos By Iván Mándy

„Figyeljen ide! Nincsenek már tizenkilencesek. Nincs egyetlen tizenkilences se. Akiről maga azt hiszi, hogy tizenkilences, az nem más, mint… Ördögi, uram! Ördögi! A régi hatosok! Valaha a város büszkeségei. A Körút gavallérjai! És most ezeken a kis utcákon. Megbújva, meglapulva. És megalázva. Ő, de milyen gyalázatosan meggyalázva! Idegen név alatt. Bárki bármikor rájuk piríthat. Megszégyenítheti a nyílt utcán. Hohó! Mintha már találkoztunk volna! Mintha már láttam volna uraságodat! Csak akkor éppen… Igen, ezt még megkaphatják. Ez még hátravan. Hát akkor inkább széthasítva aprófára vágva eltüzelve… Egy kalauznő aludt a fűben a végállomás mellett. Zubbonya szétnyitva. Szőke haját fújta a szél. Kissé távolabb a villamos mélységes megértéssel. Aludj csak! Aludj!” A villamos

A

Iván Mándy ´ 9 CHARACTERS



Lebeszélnék erről a könyvről mindenkit, aki ragaszkodik ahhoz, hogy egy irodalmi műnek legyen története, legyen eleje, közepe, vége, és legyen mindenekelőtt azonosítható elbeszélője. Mert ebben a műben még csak nyomát se találjuk egyiknek se. Ami az elbeszélőt illeti, leginkább még azt mondanám, hogy vélhetően lázbeteg villamosok álmodják az egészet a sötét Szépilona kocsiszínben. A történet pedig inkább csak villódzás: hangulatok, érzések, párbeszéd-töredékek, egy betondzsungel felpárálló emlékfoszlányai. Ilyen értelemben nem is próza, legfeljebb prózavers. És mégis, akárki akármit mond, remekmű. Mándynál senki nem ért jobban ahhoz, hogy létezésünk élettelen tárgyainak, urbanizált környezetünk rekvizitumainak (villamosoknak, bútoroknak, magányos kapufélfáknak) lelket kölcsönözzön, és felruházza őket az emlékezés és álmodás rokon adományával. Hogy emlékeik és álmaik az emberi érzékelés számára végletesen töredezettek, szilánkosak maradnak, hát ja, van ilyen. De ez inkább a mi érzékelésünk hibája. Mert abban kábé biztos vagyok, hogy ha egy villamos gondolkodik, akkor úgy kell gondolkodjon, ahogy Mándy elképzeli. Ahogy csak Mándy tudja elképzelni. Hungarian